Dél-Borsod a XVIII-XIX.században
A vidék a XIX. század közepéig
A kései és bomló feudalizmus korát Dél-Borsodban is nagy változások jellemezték. Intenzívebbé vált a természeti erőforrások kihasználása és a környezet átalakítása. A negatív hatások – török pusztítás, népesség csökkenése stb.- ellenére is megindult a fejlődés,
javultak az életviszonyok, az életkörülmények.
A XVI-XVII. századi népességpusztulás erőteljesen érintette Dél-Borsodot, ahová leginkább a felvidéki megyékből érkeztek telepesek, döntően a XVIII. század első felében. Nagyrészt szlovák és jelentős számú ruszin betelepülők népesítették be a törökkor és a Rákóczi-szabadságharc alatt elpusztult, vagy megfogyatkozott népességszámú településeket. Cserépváralját vagy Bükkaranyost például kizárólag szláv, Vattát vegyesen szlovák és ruszin telepesek lakták. A betelepülés mellett a kivándorlás is jellemezte ezt a korszakot. Például Mezőkövesdről kisebb csoportok települtek a Délvidékre.
A Borsodi-Mezőség a szántóművelés és az állattenyésztés területe volt. A szántóföldi gazdálkodásban a tradicionális búza-, rozs-, árpa- és zabtermelés mellett új növényi kultúrák jelentek meg (pl. kukorica, burgonya, dohány stb.). A dél-borsodi gabona- és egyéb agrártermékek legjelentősebb felvevőpiaca Miskolc volt. A XVIII-XIX. században az állattenyésztés és a szántógazdálkodás arányát a piaci kereslet változásai és az
exportigények szabályozták. A Dél-borsodban tenyészett szarvasmarha – mint a korszak legfontosabb exportáruja – a külföldi piacokon is vevőt talált.
A XVIII. századi katonai felmérések térképszelvényei azt bizonyítják, hogy a vidéken – a Hejő-völgy és néhány bükkaljai falu kivételével – a kétbeltelkes ( = kertes ) települések a jellemzőek ( pl.: Ároktő, Gelej, Igrici, Mezőcsát, Mezőkeresztes, Mezőkövesd, Mezőnagymihály, Szentistván, Tiszatarján stb. ) A kétbeltelkes, lakó-és gazdasági egységekre ( = ólaskertekre ) különülő települések az ősi állattartó életformával függenek össze. A településeket – a nagyállattartó gazdálkodásnak megfelelően – egy belső legelő, majd egy keskenyebb szántóföldi zóna után a külső legelő övezete. A belső legelő a kezes jószág tartására szolgál, míg a külső legelőn rideg állattenyésztés folyt. A Hejő-patak mentén és a Bükkben szalagtelkes falvak különböző típusai alakultak ki.
A vidék népességének megélhetését a honfoglalás korától a mezőgazdaság adta, ami a Tisza-völgy alacsony folyóhátain a halászattal egészült ki. A Bükk előtere nagy múltú szőlő- és gyümölcskultúra, valamint külterjes állattartás hagyományait őrzi. A táj központjai – Mezőkövesd és Mezőcsát – alapvetően mezőgazdasági települések voltak.
A vidék történelmi emlékhelyei a török hódoltság idején jórészt elpusztultak. Az Árpád-kor objektumainak többsége a XVIII. századtól kezdett újjáépülni ( pl.: Bogács, Kács, Mezőkövesd római katolikus templomai ). A vidék sajátos népi műemlékei a Bükk lábainak laza vulkáni tufába vájt barlanglakások ( Szomolya, Kács, Cserépváralja )
A magyar történelem szomorú és dicső eseményei egyaránt játszódtak e tájon. A muhi és a mezőkeresztesi csata mellett országos jelentőségű esemény volt 1707-ben Ónodon. II. Rákóczi Ferenc május 15-22. között itt tartotta a nevezetes kuruc országgyűlést, ahol kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. Vatta községben látta meg a napvilágot Szemere Bertalan, a reformkor és az 1848/49-es forradalom és szabadságharc nagy alakja. Gelejnek két költője is nyugszik az ottani temetőben. Eötvös József 1837-1838-ban írt levelei igazolják, hogy sályi magányát az itteni munka tette kedvessé.
Lassú polgárosodás, változó gazdasági viszonyok
A XIX. századi térképek vízzel borítva ábrázolják a Borsodi-Mezőség csaknem egész területét. Az erdőállomány tragikus csökkenése meggyorsította a hegységekben a csapadékvíz és az olvadó hólé lefolyását, ami a vidéken heves áradásokban és magasabb árvízszintekben nyilvánult meg. A XVIII-XIX. századi nagy árvizeket lényegében ezek a 
jelenségek befolyásolták és a meg-megismétlődő pusztítások kényszerítették a társadalmat a vízügyi munkálatokra; folyószabályozásra és árvízvédelemre. A folyószabályozás a XIX. század közepén először a Tisza dél-borsodi szakaszát érintette. Az árteret szegélyező árvédelmi töltések építésére mégis csak 1936-1939-ben került sor. A Bükk felől érkező patakok szabályozása, a talajjavító munkák és a síksági területek mezővédő erdősávjainak telepítése fontos tényezői voltak a kultúrtáj fejlődésének. Dél-Borsod síksági területe ezt követően az iparivá átalakuló megye „éléskamrájává”vált.
A XIX. század végén a vidéken még külterjes állattartás folyt, virágzott a betyárvilág, vásárosok szekerei verték fel a puszta porát vagy vesződtek a tengelyig érő sárban. A puszta számottevő állatállomány eltartását tette lehetővé. Ez a külterjes állattartás azonban nem élte túl a korszerű módszerek bevezetésének korát. A mai gazdasági építmények már alig idézik a múltat.
A gazdag tőkés átalakításnak egyik előfeltétele a korszerű infrastruktúra-rendszer 
megteremtése volt. A vasút- és közúthálózat építése a történelmi nyomvonalon haladt, kisebb eltérésekkel az ősi közlekedési folyosókat követve. Az 1859-től meginduló és dinamikusan fejlődő vasúti közlekedés, majd a XX. századi közúti forgalom kialakulása kedvező hatással volt Dél-Borsod fejlődésére. A Miskolc-Budapest közötti vasútvonal 1870-ben, míg a Nyékládházát Mezőcsáttal összekötő 1906-ban épült meg. A posta tradicionális szerepköre 1861-től a táviratközléssel, 1888-tól a távbeszélő szolgáltatással is bővült, ezzel elősegítve a település- és gazdaságfejlődést.
A mezőgazdaság tőkés átalakulásának korszaka az 1848-as jobbágyfelszabadítástól az 1920-as évekig tartott. A módszer és eszközváltáshoz szükséges pénztőkével a parasztság sokáig nem rendelkezett. A megművelt földterület nagysága növekedett, a földművelés és az állattenyésztés extenzív jellege csökkent, és a rideg állattartást felváltotta az istállózó állattenyésztés. A határhasználat és talajművelés is korszerűbbé vált a nyomásrendszert követő váltógazdálkodással, a tagosítással, az istálló- és műtrágya alkalmazásával, valamint az öntözés elterjedésével.
A Borsodi-Mezőségen, a magyar föld egyik legkiválóbb gabonatermelő területén a búzatermelés táj- és életformáló tényezővé vált. A kukorica-, a napraforgó- és a dohánytermesztés is a megye ezen alföldi területeire koncentrálódott. A gyümölcstermelés a Bükkalján ért el számottevő eredményeket. Az állattartás ugyan veszített jelentőségéből, de napjainkig fontos szerepe van a régióban.
A nagyipar megyei előretörése mellett a vidék tradicionális kézműves- és háziipara – ha csökkenő teljesítménnyel is -, tovább funkcionált. A hagyományos kisipari ágazatok; csizmadia, szabó, kovács, mészáros, kőműves stb. mesteremberek a piachelyektől távolabb lévő falvakban még sokáig megőrizték pozíciójukat. Dél-Borsod mezőségi városaiban (Mezőcsát, Mezőkövesd, Mezőkeresztes stb.) a virágzó
szűcsipar, a bőrdíszművesség, az agyaglelőhelyeken a gerencséripar méltó említésre. A XIX-XX. század fordulóján jelentős fazekas központ volt Mezőcsát, Mezőkeresztes, Ónod és Miskolc. Mezőkövesden a XIX. században kifestő műhely létesült. A környék kisiparának legősibb és egyik leginkább decentralizált ágazata a malomipar volt, amely a XIX. század második felében is nagyrészt a vízenergiát hasznosította.
A Matyóföld (Mezőkövesd, Tard, Szentistván) hímzéskultúrájára a XX. században jelentős (exportra is termelő) háziipar épült.
A megye kendertermelésének és feldolgozásának döntő része is itt összpontosult. A vessző- és gyékényfonás, a cirokseprű készítés napjainkig élő népi foglalkozás.
