Állami gazdaságok, termelőszövetkezetek
Földosztás és tsz-esítés
A magyar falu jellege, sajátossága, társadalmi-gazdasági szerkezete és fejlődésének iránya alapvetően megváltozott 1945 után. Módosult hazánk társadalmi-gazdasági berendezkedése, megkezdődött a szocializmus alapjainak lerakása, ami erőteljes hatással volt a vidék életére. A Debrecenben 1944. december 21-én megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány felhívására az országban mindenhol megalakultak a földigénylő-, majd földosztó bizottságok. 1945.március 18-án jelent meg a nagybirtokrendszer megszűnéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról szóló rendelet, aminek következtében megkezdődött a nagybirtokok felosztása. A földosztás során – melynek céljaira az ország összes területének (leginkább szántóföldek, szőlők és legelők) több mint egyharmadát használták föl-, előbb a volt urasági cselédek, majd a sokgyermekesek földigényét elégítették ki, akik maximum 8-10 holdat, de legtöbben csupán 5-6 holdas területet kaptak.
Több mint 640 ezer szegényparasztból, gazdasági cselédből, napszámosból, törpebirtokosból lett újgazda. Legtöbbjük számára a földosztás sem biztosította a szegénységből való kilépés lehetőségét. A föld kicsinysége, az igaerő-, a vetőmag hiánya ezt megakadályozta. A földosztás végérvényesen megszüntette a nagybirtokrendszert Magyarországon, amit hamarosan követett a kényszerű kollektivizálás. A korábbi, földreformmal kapcsolatos agrárpolitikai törekvésekkel – amelyek a kisgazdaságok támogatását célozták – felhagyva, megkezdődött a mezőgazdaság szövetkezetesítése, amely kormányprogrammá vált, és 1948 nyarán országosan megindult az erőteljes szervezőmunka. Megalakult a Termelőszövetkezeti Tanács, amely minta-alapszabályt adott ki, és a szövetkezetek ennek alapján alakították ki saját alapszabályaikat.
Egy 1948. december 18-ai kormányrendelet a termelőszövetkezeti csoportok három típusának megalakítását tette lehetővé. Az első típus a táblás termelőszövetkezeti csoport (TSZCS), melynek jellemzője volt, hogy a tagok a legfontosabb talaj-előkészítési munkákat együttesen, közös táblán végezték el. A további művelés egyénileg történt, az egyes táblákon belül (sorshúzással) olyan nagyságú területeket jelöltek ki, amennyi az egyes tagokat földterületük arányában megillette. A második típusban, az átlagelosztású termelőszövetkezeti csoportban egyéni munkával, de közösségben, a táblásan megmunkált föld terményeit átlag szerint osztották el maguk között a tagok. Itt már közös kockázat alapján, a szövetkezeti össztermelés átlaga szerint kaptak járandóságot. A harmadik típus a tulajdonképpeni termelőszövetkezet. Ebbe a típusú szövetkezetbe akarták beléptetni a parasztságot. Ez a típus a beadott javaktól függetlenül, egyedül a közösen végzett munka arányában részesítette jövedelemben a tagokat, és minden tekintetben közös gazdálkodást jelentett. Központi irányítással, nagyfokú szervezettséggel, a föld, az állatállomány, az eszközök, sőt a jelentősebb gazdasági épületek közös igénybevételével működött. A bevitt vagyontárgyak értékének egy része az oszthatatlan szövetkezeti vagyonba került, míg a fennmaradó részt részletekben fizették ki a tagoknak. Minden munkát közösen végeztek, amit munkaegységekben mértek és fizettek. A tiszta feleslegből a tagok – túlnyomórészt – végzett munkájuk arányában részesedtek, a bevitt föld csak a földjáradék fizetésénél játszott szerepet (a földjáradék vagy a rendeletekben meghatározott kishaszonbérrel – holdanként 1-1,5 mázsa búzával-, vagy a csoport közgyűlésének döntése szerint a tiszta jövedelem maximum 25%-ával volt egyenértékű). A termelőszövetkezet legfőbb szerve a közgyűlés volt, elnöke széles körű jogokkal rendelkezett. A munkavégzés brigádokban folyt, brigádvezetők irányításával.
A termelőszövetkezeti mozgalom a magyar mezőgazdaság korábbi formáját, a paraszti gazdálkodást, a termelési-, az elosztási-, valamint a jövedelmi viszonyokat alapjaiban változtatta meg. 1961-re döntően befejeződött a mezőgazdaságban a nagyüzemi termelésre való áttérés, és ezzel a termelőszövetkezeti mozgalom több mint 10 éves szakasza lezárult.
Tsz-esítés Csincsén
A mezőgazdaság tömeges kollektivizálása idején a földosztáskor földhöz jutott gazdák idegenkedtek a termelőszövetkezetek alakításától. Az agitálások csak lassan hoztak eredményt. „Mezőkövesdről, Mezőkeresztesről jöttek tsz-szervezők a földhöz jutott parasztokhoz, cselédekhez. Összehívták a tanyai lakosokat, hogy az új gazdálkodási mód sokkal jobb. Ez a tsz-gazdálkodási mód sokkal fejlettebb, és így egyben marad a földtulajdon mindenkinek, csak tsz-t kell alakítani, és ezáltal lehet ilyen nagyüzemi gazdálkodási mód.” Emlékeztek vissza a szövetkezetesítésre az egykori termelőszövetkezeti tagok.
Csincse környékén öt termelőszövetkezet alakult: a Vöröscsillag-, a Béke-, az Aranykalász-, az Újélet- és a Rákóczi Mg.Tsz. Az egykori tsz-tagok visszaemlékezései alapján a legtöbbet a Béke termelőszövetkezetről lehet tudni, melyet 1949. december 22-én a Kubiktanyán a volt cselédek alakítottak meg 20 taggal, közel 500 katasztrális hold földön, melyből 284 katasztrális hold volt szántó. Elnökük az egykori cseléd, Boros Lajos lett. Az egyesítések során a tsz egy része beolvadt a mezőkeresztesi Aranykalász Mg.Tsz.-be, más területei a Délborsodi Állami Gazdaságba. Szintén visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a Vöröscsillag Termelőszövetkezet a Négyesitanyán keletkezett 171 holdas területen.
<Állami gazdaságok
Az államosításkor a nagybirtokosok – a tanyák egykori uraságai -, akiktől elvették földjeiket, elmenekültek vagy visszaköltöztek városi otthonaikba. A környéken 3 állami gazdaság jött létre: a Délborsodi-, a Mezőnagymihályi- és a Vattai Állami Gazdaság. Az utóbbi az 1950-es években alakult és a megye egyik legnagyobb állami gazdasága volt. Hivatalosan Vattai volt a neve, de nem hivatalosan a központjáról Csincsetanyai-nak nevezték. Területe a szomszédos községekben lévő földterületekkel együtt 6107 katasztrális holdat tett ki, amiből 3749 katasztrális hold volt a szántó. Ezen a szántóterületen 1956-ban a következő növényeket termelték (katasztrális holdban): búza (1047), rozs (73), árpa (261), zab (164), kukorica (546), cukorrépa (86), szálastakarmány (945), amiből lucerna (429). Az állami gazdaság 1957-es állatállománya 100 katasztrális holdra 12 szarvasmarha és 8 sertés volt.
A Délborsodi Állami Gazdasághoz tartozott a Margittanya, a Lengyeltanya és a Gombatanya területe is. Ezen tanyák földjét földosztáskor nem kapták meg a földigénylők, hanem azok állami tulajdonba kerültek. Az állami gazdaság első elnöke Tari Dezső volt. A gazdaság csincsei irodája a mai postahivatal helyén működött. A mezőgazdaság átszervezése után a nagyüzemi gazdálkodásban a termelési színvonal emelése érdekében megváltozott a termelés szerkezete, technológiája és technikai fejlettsége. A korszerűsítés következtében nőtt a földműveléshez – vetéshez, szántáshoz, trágyázáshoz stb. – univerzálisan alkalmazható, a gépekkel végzett munka aránya, pl. a gabona betakarítását 93%-ban, a cukorrépa-kiszedést 72%-ban gépek végezték. A nagyüzemi gazdálkodással együtt járó változások infrastrukturális beruházásokat is megkívántak. Az állatoknak új istállókat építettek, a gépek tárolására és javítására gépállomásokat alakítottak ki, ahol a gépeket – lánctalpas és körmös traktort, ekekapát, ültető- és szárítógépet stb.- karbantartották és javították. A gazdaságnak saját szíjgyártója, kerékgyártója és kovácsműhelye is volt.
A nagyüzemi dolgozók és munkájuk
A mezőgazdaság szocialista átszervezésének következményeként a legtöbb faluban volt mezőgazdasági termelőszövetkezet vagy állami gazdaság, ahol a lakosság aktív rétegének egy része dolgozott. A tsz gazdálkodása határozta meg a tagok és családjuk anyagi helyzetét. Egyre nagyobb szerepet kapott a szak- és betanított munka, amely felváltotta a korábbi kisüzemben gazdálkodó „mindenhez értő” földművest. Akik mezőgazdasági dolgozók maradtak, a legtöbben a Vattai- és a Délborsodi Állami Gazdaságban helyezkedtek el. Ezen a területen az állami birtok olyan nagy volt, hogy az ország más területéről is jöttek munkát vállalni. A szomszédos településekről buszok szállították ide a munkásokat. Szentistvánról, Mezőkeresztesről, Mezőnagymihályról, de még a nyírségből is. A sok munkavállaló közül, többen le is telepedtek Csincsén a gazdaság által épített ún. gazdasági lakásokban. Ezek a családok a rendszerváltás után, az állami gazdaságok megszűnésével megkapták az általuk használt épületeket.
A gazdaságban a férfiak mellett sok nő is munkát vállalt, akik leginkább – ahogy ők nevezték – a „kis-bornyászatban” dolgoztak. Feladatuk az volt, hogy etessék, itassák a borjakat, alóluk kiganajásszanak. Munkájuk kora reggeltől 9-ig tartott, majd délután 3-tól folytatták az állatok ellátását, de ekkor már nem kellett alóluk trágyát kihordani. A férfiak a nagyobb állatok ellátását végezték, ők voltak az ún.”fejősök”. Nekik kellet reggelente kitrágyázni az állatok alól és abrakolni. A trágyát az istállóból körforgós láncon lévő csille hordta ki. A csille az istálló közepén lévő sínen közlekedett, amit ló húzott.
A nagyüzemi földművelésben dolgozók így emlékeznek vissza a munkavégzésre: „Az aratás megkezdése előtt volt egy összehívó tájékoztató, hogy mennyi kalászos vár a kombájnosokra, és ennek alapján kell dolgozniuk, ez a cél van kitűzve. Ha valaki nem teljesítette a kiszabott munkát, azt mondták rá, hogy szabotál, hogy hátráltatja az üzem munkáját. Így hát mindenkinek el kellett végeznie a rá kiszabott munkát. … Reggel 6-kor felültünk a traktorra és 12 órát le kellett húzni, ha hideg, ha csapadékos idő volt.”
A gépek mezőgazdaságban való alkalmazásának arányában csökkent az állatok igáztatása, azokra egyre kisebb szükség volt. Ehelyett a hús- és tejet adó állatok tartására helyezték a hangsúlyt. Az állattartásban a szarvasmarhatartás volt a meghatározó. Az állami gazdaság tehenészetének 3 istállója volt, bennük egyenként kb. 100 fejőstehénnel. Külön istálló volt a borjak és bikák részére. A szarvasmarha mellett a gazdaságban 7-9 falka juh is volt. Az eleinte szép számban lévő lovakat – főleg lipicaiakat – ménesben tartották, de a XX. század végére a lótenyésztés teljesen visszaszorult.
Háztáji gazdálkodás
A mezőgazdaságban a háztáji termelésnek Csincse lakosságának megélhetése szempontjából nagy jelentősége volt. Egy 1951. évi földművelésügyi miniszteri rendelet pontosan meghatározta, mi tekinthető a családi szükségletek kielégítésére szolgáló haszonállatnak. Ezek után minden tsz-tag tarthatott a háztájiban egy tehenet, egy növendék marhát, öt juhot vagy kecskét, egy vagy két sertést, korlátlan számú baromfit, méhet és házinyulat. Csincse határában lévő szántókból 800-1200 négyszögöl nagyságú földterületeket osztottak az állami gazdaságok és a szövetkezetek dolgozóinak. Ez a háztáji gazdálkodásra szolgáló földterület a tulajdonban maradó állatok élelmezését és egy-egy család zöldségellátását biztosította. A háztáji föld kicsinysége nem tette lehetővé az állatok mindenkori ellátását, a csincseiek jószágaik etetésére gyakran kénytelenek voltak külön takarmányt vásárolni.
A csincsei állattartók a Vattai Állami Gazdaságtól kaptak legelőterületet, ahova az általuk felfogadott csordás hajtotta ki minden nap az állatokat. A háztáji gazdaságra a zöldségkertészet, a gyümölcs- és szőlőgazdálkodás mellett elsősorban a sertés- és baromfitartás volt a jellemző. Az otthoni sertéstartásnál főleg a mangalica fajtákat kedvelték, ebből fedezték a család zsír-, tepertő-, szalonna- és sonka szükségletét. Egy-egy helyi családnak az otthoni háztáji gazdaság adta keresete 80%-át. A csincseiek olykor halászatból is kiegészítették jövedelmüket, melyre a Geleji-víztározóban nyílt lehetőség. Egy-egy család foglalkozott méhek tartásával is.
A lakosok megtermelt javaikat leginkább a mezőcsáti-, mezőkeresztesi-, mezőkövesdi- és az igrici vásárokon értékesítették. Régen a malacokat fogattal vitték eladni, később az állami gazdaság teherautói ingyen, illetve fuvardíjért szállították el a dolgozók piacra szánt állatait.
A községben többen foglalkoztak vadászattal, melyre a környező földeken nyílt lehetőség. Leginkább hurokkal fogtak nyulat, foglyokat és más szárnyasokat. A faluból többen tagjai voltak az egykori Aranykalász Vadásztársaságnak, melynek 11000 katasztrális hold vadászterülete volt.
