A vidék növény- és állatvilága
A növényzet
A Bükk-hegység vonulataitól délre a táj lassan elveszti dimbes-dombos jellegét, és mint kisimult víztükör úszik át a puszta nyugodtságába. Dél-Borsodnak e hortobágyi hangulatot árasztó tája a Borsodi-Mezőség. A népnyelv ezt a területet Kis-Hortobágynak is nevezi. A füves puszták és szántóföldek mozaikján alakult meg 1989-ben a Csincse közelében elterülő Borsodi Mezőségi Tájvédelmi Körzet, amely csaknem 18 ezer hektár területű.
A vidék északi részét a bükki patakok hordalékkúpjai alkották meg, déli részét a Tisza áradásai alakították ki. A lerakott hordalékra ülepedett rá ezután évmilliók során a szél által idehordott por és lösz. Az áradó és még kanyargó Tisza évente mindig átnedvesítette a területet, gondoskodva a táj vízutánpótlásáról. Ennek megfelelően a XVII. századig az Alföldre jellemző erdős sztyepp borította a vidéket, a nagy árterületeken ligeterdőkkel, a szárazabbakon viruló tölgyesekkel. Mára ezeket kivágták, helyükön szántóföldek találhatók, ahol az erdőt visszatelepítették, ott túlnyomó részt a tölgyerdőkre még csak nem is emlékeztető tájidegen, telepített akácosok jelentek meg. A közelben fenn maradt eredeti tölgyerdőtársulás a Kerecsendi-erdő, és említést érdemel még a telepített Szili-erdő.
A régi természetes képhez viszonyítva a Borsodi-Mezőség arculata mára nagyon átalakult. A terület egy része szikes puszta, amit feltörni nemigen érdemes, hasznosítása a legeltetés, kisebb részt a kaszálás. Az ősi homok- löszpuszta gyepek helyén ma kultúrnövényzet található (gabonafélék, napraforgó, kukorica, repce). A Tisza szabályozása, a mocsarak kiszárítása és a területen több évszázadon keresztül tartó hagyományos legelőhasználat hozzájárult a talaj vízháztartásának megváltozásához.
Szikesek mindig ott alakulnak ki, ahol a talajvíz a felszínhez viszonylag közel van, mert a szélsőséges, igen meleg, száraz nyári klímában a talaj hajszálcsőrendszereiben a víz fölfelé vándorol a nap párologtató hatása miatt. Az oldott sók a talaj felszínén vagy a felszín közelében egy jól elkülönülő rétegben kiválnak, azaz kikristályosodnak (kivirágzik a szik). A folyamat a nevét a nátrium-karbonátról (Na2CO3) – köznapi nevén sziksóról vagy szódáról – kapta, emellett még nátrium-klorid (NaCl – konyhasó) és nátrium-szulfát (Na2SO4 – Glauber-só) is kiválik, kifehérítve a talaj felszínét vagy felső rétegét. A szikes talaj kémiai összetétele nagyban eltér a löszpuszta gyepekétől, így a talaj változásait követni kellett az ott élő növényeknek is. A régmúltban fellelhető természetes szikes részekről az újonnan kialakult rétek hamar benépesültek. Az egykori sztyepprét társulásait felváltották a szárazság- és sótűrő pusztai növények, a szikesek világa.
A talaj sótartalmától függően a környékre a löszpuszta rétek, ecsetpázsitos sziki legelők és az ürmös, szikes puszták a jellemzők. Gyepalkotói között a perje, csenkeszfélék és az árvalányhajak említhetők. Ezek szintjéből emelkednek ki a legeltetés során megmaradó szép és értékes gyógy- és mérgező növények. Üde vízellátású foltjaiban tavasszal tömegesen virít a rózsaszín virágú macskahere, a hengeres peremizs, a közönséges borkóró, a kakukkfű, az augusztusig folyamatosan nyíló, apró sárga virágaival pompázó boglárka. Szárazabb részeken foltokban fellelhető a védett tavaszi hérics, a cickafark, a liláskék virágú zsálya és a legeltetést tűrő fajok, pl. a kígyószisz, tejoltó galaj és a tövises iglice.
A sztyeppnövényzet finom átmenettel olvad a sziki vegetációba. A legelterjedtebb élőhely a száraz, szikes, ürmös puszta. Helyenként sok benne az illatos üröm és a pusztát augusztusban lilára festő magyar sóvirág. Jellemző gyepalkotó füve a taposást jól bíró veresnadrág csenkesz, itt-ott pipacsokkal tűzdelve. Nedvesebb foltokon, az elhagyott folyómedrek helyén társul hozzá a sziki mézpázsit és a keskenylevelű sás. A meredekebb partú, megmaradt, lecsapolatlan mocsarakban gyakori a pántlikafű, a mocsári nőszirom, a tavi káka és a vízi harmatkása. Az ilyen növénytársulások különlegessége a bennszülött kisfészkű aszat, a mocsári aszat és a kisvirágú kakukktorma. A buglyos boglárka az aszályos években a nedves, tőzeges felszínen kis bokrokat alkot, míg vizes években hínárként úszik a mocsarak vizében.
A közelben a Nagyházitanya és a Deák-rét közötti sziki réten fordul elő a reliktum sziki kocsord, a védett nagy sziki-bagolylepke hernyójának tápnövénye. Az itt fellelhető harmadik rét típus a nem szikes ártér. Ezek a rétek a szikes foltok szomszédságában, azok által körülzárva találhatók, s azt jelzik, merre kanyarodott a Csincse a hordalékkúpon. Uralkodó pázsitfűfajta az ecsetpázsit, amelyhez nem sziki, hanem réti növények társulnak. Ilyen például a kornis tárnics, az elegáns kosbor, a szürke aszat, a vadmurok és a kék virágú mezei katáng.
A pusztán többfelé találhatók hosszabb-rövidebb ideje elhagyott szántók. Ezeken megkezdődött a löszgyepek visszatelepülése, de a környéken nincsenek fajgazdag gyepek – ahonnan magok érkeznének -, ezért jellegtelen növényzetűek maradtak.
Az állatvilág
A Borsodi-Mezőség állatvilága épp olyan jellegzetes, mint növényzete. A száraz területek tipikusan pusztai állatai mellett a nedves, ártéri fajok is megtalálhatóak. A pusztákon leghamarabb a színpompás pillangókat pillanthatjuk meg. Többek között van itt farkasalma-, fecskefarkú- és kardoslepke. Szép látvány a bársonyos, sötétbarna, kék pöttyökkel díszített szárnyú gyászlepke, a fekete-piros-fehér mintázatú admirális lepke és a nappali pávaszem. A szikes rét magaskórósainak környékén él az egyik legértékesebb védett lepke fajunk, a nagy szikibagolylepke.
A gyepeken domináns fajok közül az egyenesszárnyúakat kell kiemelnünk. Régen jellemző, meghatározó faja volt a marokkói sáska, mára tömeges elszaporodása révén az olaszsáska és időnként a tengerzöld sáska említendő. A zömmel ragadozó és vegyes táplálkozású szöcskék közül a sávos réti szöcske és a védett tőrös szöcske fordul elő, de gyakori a nagy testű szemölcsrágó szöcske is. Előfordulnak itt gyalogcincérek, bíborcincérek, kabócák és poloskák. A füves-szikes puszták jellemző, nagy termetű ragadozó bogara az aranypettyes bábrabló. Az ősidők óta legeltetésre használt gyepeken számos ganajtúró bogárfaj találja meg életterét.
A pókfélék közül elsősorban a fogóhálót nem szövő farkaspókfélék jellemzők. Közéjük tartozik a legnagyobb termetű hazai pókunk, a szongáriai cselőpók, amely a talajba függőleges, pókfonállal megerősített falú lakójáratot készít. A terület folyamatos kiszáradása nem kedvez a halaknak. A kétéltűek közül a vöröshasú unka, a tavi béka, a pettyes- és tarajos gőte gyakori. Lépteink zajára zöld-, fürge- és homoki gyíkok szakítják meg napfürdőzésüket. Időnként sütkérező vagy táplálék után kutató vízisiklóra is felfigyelhetünk.
A terület arculatát leginkább a madarak határozzák meg. A tájvédelmi körzet magasabb növényű, csalitos helyein rejtetten él kb. 40-50 túzok, igen óvatos madár, becserkészni és megpillantani csak a nagyon kitartóaknak sikerül. A ragadozó madarak közül a kerecsensólyomnak több párja is költ, 50-100 pár közötti a kékvércse állománya, de fészkel a kabasólyom és a barna kánya is. Az 50-60 párból álló szalakótaállomány a terület egyes részein igen sűrűn települt.
A nagy madárvonulások idején a vidék jelentősége megnő. Megszállnak itt a darvak, a vadludak, a cankók és a bíbicek nagy csapatai. Téli vendég a hósármány, a téli kenderike, a csíz, a nagy őrgébics és a réti fülesbagoly. Legjellegzetesebb fészkelő madár a sordély, a vörösvércse, a kis őrgébics, a búbos banka, a sárga billegető és a mezei pacsirta. A nagyobb tanyák padlásain költ a gyöngybagoly és a gyakoribb kuvik. A hamvas réti héja alkalmanként a gabonatáblákban és a kaszálókon költ. Néhány évvel ezelőtt kb. 50 pásztormadár költését regisztrálták ezen a környéken. A földön fészkelő madarak közül a jelentős fácán- és fogolyállományt kell még megemlítenünk.
Emlősök közül a mezei pocok, az erdei egér, a mezei nyúl, a mezei cickány, az apró pirókegér, a vörös róka és az őz a jellemző. A nyílt puszta lakója a védett molnárgörény, a nádas-gyékényes laposok környékén hermelinnel is találkozhatunk. Szintén védett a szép számú ürge populáció, amely a pusztai ragadozók legfontosabb táplálékállata. A magas füvű részeken, a körülzárt szántók parlagjain él a különösen értékes háromcsíkos egér.
A környező terület értéket képvisel hazánk sokszínűségében. Értéket az ott élő és messzi vidékről odalátogató embereknek egyaránt. Tömbszerű legelői, rétjei, szikesei eszményi élőhelyet biztosítanak növényeinek és rajtuk keresztül állatvilágának is.
