A tanyavilág társadalmi és gazdasági jellemzői

Az uradalmak népe

Minden tanya egy-egy gazdasági egységet alkotott, ahol az ott élő és dolgozó emberek a munkamegosztás meghatározott, hierarchikus rendje szerint végezték munkájukat és részesültek fizetségben. Az uradalmi életet a gazdatiszt irányította. Ő vezette annak gazdasági működését, fogadta fel a munkaerőt biztosító cselédeket, akik családjukkal együtt sokszor egész életükön át egy uradalomban szolgáltak és éltek, a gazda háza népéhez tartoztak. Kommenciójukat, azaz – leginkább terményben fizetett – évi bérüket negyedévre elosztva, részletekben kapták meg, ami sokszor alig tartott ki a következő kommenció osztásáig.

A cselédek a szegődségi levélben, más néven „cselédlevélben” feltüntetett, a rájuk vonatkozó kötelességek szerint végezték munkájukat. A levelek első oldala tartalmazza a „ házi törvényeket”, többek között azt, hogy a cseléd kifogás nélkül engedelmességgel tartozott a gazdatisztnek, köteles volt mindenkor dolgozni, ha a szükség úgy kívánta. A cselédasszonyoknak a gazda- és a gazdatiszti lakásban házimunkát is kellett végezniük. Ha a cselédek valamelyik házi törvényben megfogalmazott kötelességnek nem tettek eleget azonnali elbocsátás várt rájuk, és minden nekik járó fizetségtől elestek. Az 1907. évi XLV. törvénycikk a cselédek testi bántalmazását is megengedte. A cselédek általában a környező településekről, de az ország bármely részéről is letelepedhettek valamelyik tanyán. Alacsony kis ablakú, egészségtelen házakban éltek. 2-4 család lakott közös konyhán egy fedél alatt, úgynevezett kettes- illetve négyes konyhában. Ez azt jelentette, hogy minden családnak jutott egy-egy szoba közös konyhával. A konyhában olyan kemence volt, ami közfalba volt építve (úgynevezett falba rakott), az egyik oldala a konyhába nézett, a hátulja a szobába ért, így mind a két helyiséget fűtötte.

A cselédeknek nem volt könnyű életük, munkaidejük napkeltétől napnyugtáig, azaz látástól vakulásig tartott. A vasárnap ünnepnapnak számított, mert az volt az egyetlen nap, mikor nem kellett dolgozniuk. A cseléd összefoglaló kifejezés, mely tartalmazza mindazokat a bérmunkásokat, akik a tanyákon különböző feltételekkel, különböző feladatok elvégzésére voltak felfogadva. Bizonyos hierarchikus tagolódás náluk is megfigyelhető, ami a munkakörben és a fizetség mértékében mutatkozott meg. Legelöl volt a tanyagazda, majd a juhászok és kocsisok következtek, akik két lóval dolgoztak, és általában terményt szállítottak – pl. dinnyét a mezőkövesdi vagy a miskolci piacra -, vagy a gazdát vitték a szomszédos településekre. Jóval nehezebb soruk volt a béreseknek, kevesebb volt a kommenciójuk, de legtöbbet ők dolgoztak. A béres - vagy táji elnevezése szerint „cúg” – ökrökkel dolgozó cseléd. Volt olyan tanya – főleg ha még legények voltak -, szalmából készített priccsen az istállóban aludtak. Egy béresnek négy ökörrel kellett foglalkoznia. A ranglétra alján helyezkedtek el a gazdaság tehén- és sertésállományának őrzésével megbízottak. A gulyás a szarvasmarhát, a kondás a disznókat őrizte.

A dohány termesztéséhez értő bérmunkások a „dohányosok”, akik családjukkal – nem cselédként, hanem felesbérlőként – művelték a gazdától bérelt, két-három hold földet. A dohánytermesztés viszonylag jobb megélhetést biztosított, mivel jövedelmük meghaladta a cselédekét. A summások (részesaratók) kora tavasztól késő őszig, a betakarítás befejezéséig egy-egy nagyobb mezőgazdasági munka (pl. kaszálás, aratás, cséplés, termény betakarítás) esetén, megszabott idénymunkára szegődtek el. Egy-egy ilyen csapathoz 30-40 ember is tartozott, vezetőjük az úgynevezett bandagazda volt, aki a többiek nevében kötött szerződést az urasággal vagy annak megbízottjával. A fizetésük – melyet a csoport összteljesítménye szabott meg -, a termény 11-12-ed része volt, aminek egy részét természetben kapták meg. Jellemző volt rájuk, hogy a helyi cselédektől elkülönülve éltek, nem igen kerültek velük kapcsolatba, szállást rendszerint egy éppen üresen álló istállóban kaptak.

Földművelés

A tanyavilágban a megművelt vagy legelőnek használt földterület mértékegységét az egy eke által egy nap alatt felszántható terület jelentette, amit egy holdnak vagy más néven köblösnek neveztek. A földek megmunkálásához szükséges gazdasági felszerelések (eke, borona, szekér stb.) a gazda tulajdonába voltak. A földművelés különböző tevékenységeit évről évre ugyanazokon a napokon (jeles napok) végezték. A szántáshoz egyfejes és kétfejes ekét egyaránt alkalmaztak, amit ló vagy ökör húzott. Az ökör igaereje nagyobb volt a lónál, ezért a mélyszántást ökrökkel végezték, sokszor úgy, hogy a béres ráállt az ekére. Ilyenkor olykor 30 cm mély barázdát is szántottak.

Csincse környékén a talaj szikes, közepes termőképességű, átlagos termést hozott, ezért trágyázni kellett. Az uradalmakban műtrágyát nem alkalmaztak, hanem az istállótrágyát használták fel, amit mészporral dúsítottak. Szántás után, vetés előtt boronáltak, amit szintén ökörrel végeztek. A magtakaró borona 10 cm-es foggal 4-5 leveles volt, a középnehéz borona 15-20 cm-es fogakkal 4-5 levélből állt, ezeket 2-4 ökör húzta. A nehézfogas boronának 30 cm-es foga volt, amit mindig 4 ökör húzott.

A vetés úgy történt, hogy a magvető, mialatt a barázdák irányában lassan előre haladt, a vállára akasztott kendőből vagy általvetőből szórta, azaz „lépésre górta” a magot. A földbe leginkább árpát, napraforgót, kukoricát, búzát, bükkönyt, lucernát és lóherét vetettek. A legtöbbet búzából és kukoricából, az állatok – főleg a ló és a szarvasmarha - takarmányozására bükkönyt és zabot termeltek. Az aratás tartama elég széles időt ölelt fel, de legkésőbb Péter-Pál-kor megindult. Kezdetekben a gabona levágása főleg sarlóval történt, ami szaporátlan munka volt. A kévébe kötött és csomókba rakott gabonát kepének nevezték. Egy kereszt gabona 18-21 kévéből állt. Az aratás után a behordott gabonacsomókat nagy csűrökbe tárolták, vagy a szabad ég alatt asztagokban tartották. A cséplés novemberben kezdődött és a hidegebb őszi és téli hónapokban folyt. A kicsépelt gabonát nagyméretű hombárokban és vermekben helyezték el.

A gabonanövények mellett jelentős volt a dohánytermesztés. Az ezzel kapcsolatos munkát tavasszal kezdték el, ami márciusban a melegágyak rakása után, a palánták elvetésével folytatódott. A május, június, július a kapálással telt. Az általánosan jellemző kézi kapálás mellett ekekapát – melynek kereke, 3 foga és szarva volt – is használtak, melyet két ló húzott. (A dohány mellett a kukoricát is ezzel kapálták.) Augusztusban kezdték a törést és szeptember végére, Kisasszony napjára be is fejezték, nehogy a termés lefagyjon. A törés után novemberig száradt a dohány. A tanyán lévő uradalmi szárítót ugyanolyan arányban osztották fel maguk kötött a dohányosok, mint amilyen arányban bérelték a földet. A téli időszakban csomóztak. Úgynevezett dohánytű segítségével, 5 méter hosszú kötélre kellett felfűzni a dohányt. A szükséges munkálatok elvégzése után azt lovas kocsival vitték Mezőkövesdre, ahol két nagy dohánybeváltó-hely volt. Egyszerre 2-3 mázsa dohányt adtak le, ahol a dohányt osztályozták (első-, másod-, harmadosztályú), és e szerint fizettek érte. Ami pénzt kapott a dohányos, azt megfelezte az urasággal, ezért feles-dohányosnak is nevezték őket.

Állattenyésztés

Az állattartásnak is nagy szerepe volt a Csincsét körülölelő tanyavilág gazdasági életében. A nagyállattartásban a legjellemzőbb a szarvasmarha volt, de tartottak juhokat és sertést, főleg fehér szőrű mangalicát. Ez a fajta zsírsertés jól bírta a szabadban való tartást. A disznókat is kihajtották legelni, a Margittanyán például külön legelőjük volt.

A marhatartásnak két módja volt jellemző, és ezt elnevezésükben is megkülönböztették. A gulya április végétől mindszentekig minden éjszaka kint tartózkodott, a csordát viszont minden nap hazahajtotta a gulyás. A gulyában a magyar szürkemarhát – amit főleg igavonásra alkalmaztak -, a csordában pedig fejősteheneket tartottak. Az ökröket a termény betakarításához, de nagy húzóerejük miatt leginkább szántáshoz, boronáláshoz alkalmazták. A négyes ökörfogatban az első két ökröt az úgynevezett tézslával, fogatolásra alkalmas, de a kocsihoz nem tartozó rúddal fogták a másik két ökörhöz. A szekérhez csak két ökröt, a két sudart fogták, és ehhez kötötték tézslával a másik kettőt. Az ökröket 2,5-3 éves korukban fogták betakarításra, amit 2-3 hét alatt betanultak.

A lóállomány meglehetősen vegyes képet mutatott, a fajlovak tenyésztésére nem fordítottak nagy gondot. A lovak könnyebb ekekapa vonására és kocsihúzásra használták.

A cselédudvarokat gazdag baromfiállomány népesítette be, ami az ottani népesség friss hússal való ellátását biztosította.