A mezőkeresztesi csata  

        Az összecsapás előzményei

   A török-magyar határon az 1568-as drinápolyi békét kövező évtizedekben sem volt teljes a nyugalom. Az 1590-es évek elején azonban a határvidék – főleg Horvátország -, valóságos tűzfészekké vált, s a helyi összecsapásokból 1591-1593 folyamán nemzetközi méretű háború bontakozott ki. III. Mehmed  török szultán 1593 augusztusában hadat üzent a Habsburg uralkodónak, ezzel kezdetét vette az úgynevezett tizenöt éves háború. A keresztény bécsi udvarban, de főleg Magyarország területén sokan hitték, hogy elérkezett egy sikeres felszabadító háború lehetősége, és a törököt kiűzhetik hazánk területéről. Csalódniuk kellett.

   1594-ben a katonai sikerek és kudarcok még kiegyenlítették egymást, de a törökellenes összefogás 1595-ben (Habsburgok, Erdély, és a román fejedelemségek) már fényes eredményeket hozott. A császári és királyi csapatok visszafoglalták Esztergomot és bevették Visegrádot. Az erdélyi csapatok elfoglalták Lippát, Solymost , Aradot, Csanádot, Világost és Jenőt. Gyurgyevónál a Bocskai István vezette erdélyi, császári és moldvai szövettséges hadsereg nagy vereséget mért az elpártolt román vajda megbüntetésére indult Szinán nagyvezér seregére.

   A következő évben a katonai helyzet jelentősen megváltozott. A török a magyarországi hadszíntéren 30 év után újra a szultán személyes vezetésével indította meg támadását. A császári főparancsnok, Miksa főherceg kétheti ostrom után bevette Hatvant, de ezután túlzott  óvatosságból visszavonult Esztergomhoz, így a padisah akadálytalanul zárhatta körül a jól megerősített és felszerelt Eger várát. Az olaszbástyás, jól védhető várat háromheti ostrom után a német zsoldosok – Nyári Pál és a főtisztek szándéka ellenére -, szabad elvonulás feltétele mellett feladták. Miksa főherceg nem sietett Eger felmentésére. A törökök a német zsoldosok előzetes, Európa-szerte hírhedté vált hatvani vérengzését az elvonuló egriek lemészárlásával torolták meg. A vár eleste újabb rést ütött az északi megyék, valamint a bányavárosok védelmén, és a török immár megszervezhette Magyarországon harmadik területi kormányzóságát, az Egri vilajetet, élén a beglerbéggel.

        A csata helyszíne

   Mezőkeresztes Borsod vármegye déli csücskében, Egertől 25 km-re található. Az itteni terepviszonyokat  - amelyek katonailag kedvezőek voltak a felvonuló keresztény sereg számára -, az előző évi szolnoki hadjáratból Miksa főherceg jól ismerte. A szövetséges  haditanács ezért úgy döntött, hogy a sereg – kihasználva a terep fedező, illetve védő  képességét -, a diósgyőri uradalomhoz tartozó (Mező) Keresztes mezőváros irányába vonulva közelíti meg Eger városát. A település környéke jobbára síkság, kisebb halmokkal tarkítva, amely enyhén lejt a Tisza folyó felé. A Mezőkeresztestől délre elterülő vidék a Nagy-Csincse folyócska és az abba beömlő patakok miatt igen nedves, mocsaras terület volt. A keresztény sereg az elmocsarasodott Csincse-patak és az alacsony lejtős part által képzett természetes akadályokat akarta a maga javára fordítani. Az ütközet döntő részében majd ezen, a Lator- és a Nagy - Csincse patak közötti területen zajlott le.

   A keresztény sereg tábora az út északi felén, a Csincse - és a Lator patak közötti terepszakaszon, a Sashalom alatt, a mai Kőkúti-dűlő közelében, pontosabban a keresztesi templomtól mintegy 2 km-re helyezkedett el, a nyárádi templommal csaknem egy vonalban. A török tábor felállításánál fontos szerepet kapott az alkalmas vízlelőhely közelsége, mivel az oszmán had több tízezres málhás állatállományának a legelők mellett itatáshoz szükséges bővizű patakokra is szüksége volt. A török sereg táborát ezért valószínűleg hátulról a Mezőkövesden átfolyó két bővizű hegyi patak, mégpedig a Kánya- és a Hor patak határolta. A szultán sátra szokás szerint a török tábor legmagasabb pontján állt. Ez a hely valahol a keresztesi szőlők, a klementinai gazdaság és a Kucig-dűlö által határolt háromszögben lehetett. A török tábor Mezőkövesdig, északon Tardig terült el.

        A szemben álló felek

   A keresztény had  - források alapján számított – becsült nagysága 40-50 ezer fő között lehetett, akik kb. száz darab ágyúval rendelkeztek. A lőfegyverek, ágyúk és muskétáik száma az akkori viszonyokhoz képest igen magas volt, valószínűleg arra is számítva, hogy várat kell   ostromolniuk. A hadsereg kb. 70%-a a Habsburg Birodalomból és a Királyi Magyarországból származott, míg az erdélyi hadak kb. 30%-ot tettek ki. A szövetséges seregben a magyar, pontosabban az Erdélyből és a Királyi Magyarországról származó katonaság dominált.

     A keresztény had  - források alapján számított – becsült nagysága 40-50 ezer fő között lehetett, akik kb. száz darab ágyúval rendelkeztek. A lőfegyverek, ágyúk és muskétáik száma az akkori viszonyokhoz képest igen magas volt, valószínűleg arra is számítva, hogy várat kell ostromolniuk. A hadsereg kb. 70%-a a Habsburg Birodalomból és a Királyi Magyarországból származott, míg az erdélyi hadak kb. 30%-ot tettek ki. A szövetséges seregben a magyar, pontosabban az Erdélyből és a Királyi Magyarországról származó katonaság dominált.

    A létszámot tekintve csaknem háromszoros török-tatár túlerő feltételezhető. Az oszmán hadsereg összetételében inkább a lovas fegyvernem volt túlsúlyban, a gyalogság aránya maximum 25% lehetett, ebből is csak bizonyos százalék rendelkezett modernnek mondható lőfegyverekkel. A nagy számú kiszolgáló személyzet, a táborban lévő szekerek, lovak, tevék és más málhás állatok látszólag félelmetesre növelhették a török sereg nagyságát. A lövegek számát tekintve korabeli forrás szerint „170 ágyúja és sebes tarackja vala a szultánnak”.  

        Az ütközet

   Mehmed szultán 1596. október 20-án vette hírét az egyesített keresztény had közeledtének, mire elébük küldte Dsáfer – és Veli pasák vezette 10-15 ezer fős ruméliai hadtestét. Október 21-én a keresztény sereg még Miskolc és Emőd között tartózkodott , amikor értesültek Dsáfer pasa és csapatai kiküldéséről, akik a Csincsén való átkelésnél akarták tőrbe csalni a császáriakat. Október 22-én az előcsatározások során a keresztények felismerték a lesvetést (a török színlelt futás után a hídnál és a templomromoknál elrejtett lövegek, illetve janicsárok elé akarta csalni őket), s nagy vereséget mértek a törökre, 43 löveget is zsákmányolva tőlük. Október 23-án a Dsáfer pasa felett aratott győzelem után a szövetséges sereg  hadvezetésében megmutatkozó nézeteltérések nem csökkentek, pedig az egyetértésre nagyobb szükség volt mint korábban bármikor, hiszen a török sereg hosszas huzavona után úgy döntött, hogy minden félelme ellenére megütközik a keresztényekkel, s megindult az oszmán főerők felvonulása Kereszteshez. Az október 24-25-én lezajlott összecsapások kritikus pillanatokat eredményeztek, de végül is a szövetségesek győzelmével végződtek. A hideg, csapadékos időjárás a keresztényeknek kedvezett, akik a török sereg megosztását a mocsaras Csincse – patakkal, a rajta megerősített gázlókkal kívánták elérni.

   A döntő csatára október 26-án, az ütközet ötödik napján került sor. Korán reggel az oszmán hadsereg megkezdte az átkelést a mocsaras patak Keresztesnél található gázlóján, és azon túl hadrendbe állt fel. Ez azonban a török hadnak csak kisebb hányadát jelentette. Velük szembe dél tájban állt fel a keresztény sereg. A csatarendben támadó pogányokat tüzérségi tűz várta. A törökkel való összecsapás Keresztes és a mai Csincse között, a mai Gyilkos -, illetve Dezserta – dűlő környékén, míg a tatár és erdélyi csapatok összeütközése a Kőkút – lapos néven ismert terepszakaszon indult meg.

   A török lovasság a keresztények zárt tűzrendszerrel és a fegyvernemek közötti szoros együttműködéssel végrehajtott rohamát nem tudta feltartóztatni. Így a felbomlott harcrendű igazhitűek számára egyedül a meghátrálás maradt. Ezt látva a keleti szárnyon lévő tatárok, akik a szövetséges tábort be akarták keríteni, szintén visszavonultak. Az őket üldöző székelyek azonban az elesetteket fosztogatni kezdték, mire a tatárok visszatértek, akiket csak nehézlovasok odaküldésével sikerült megállítani. A törökök átvergődtek az ingoványon, s a túlsó parton ismét hadrendbe álltak, s visszaverték az előrenyomuló keresztényeket. A keresztesi gázlón átkelt ellenséges csapatok nem tudtak tartós hídfőállást létesíteni a mezőváros elpusztított templománál, ezért a keresztesi oldalon létszámfölényben lévő szövetségesek az ellenség első csatavonalát tökéletesen szétverték, de a túloldalon a csatában még részt nem vett oszmán seregrész, illetve a visszatérő Ibrahim nagyvezér csapatai továbbra is félelmetes létszámbeli fölényben voltak. A keresztény haditanács hosszas vita után úgy döntött, hogy a patakon átkelve meg kell támadni a szultáni sereget, és ki kell használni a törökök demoralizáltságát.

   A szövetségeseknek a mocsár ellenséges oldalán előbb a tatárokat, majd a török jobbszárnyat, az anatóliai hadtestet sikerült visszaverniük. Ezt látva a balszárny, a ruméliai hadtest is hátrálni kezdett. A keresztények a szultán ágyúit is elfoglalták (109 löveg ), de azt nem fordították a törökök ellen, hanem a kezükbe került szultáni tábor fosztogatásába, rablásába kezdtek. A szövetséges sereg két szárnya is betört a szultán táborába, ahol felbomlott a csatarend és a fegyelem. A katonák nagy része a fosztogatással volt elfoglalva, sikerült megszerezniük a szultán kincstárát is.

   Az ütközetben ekkor következett be a fordulat. A keresztény gyalogságnak és lovasságnak az eddig sikert biztosító harcrendje a sátrak között teljesen és véglegesen felbomlott, ezért a csata itt már párviadalokká változott. Az így kialakult küzdelemben már sokat számított a visszatérő törökök létszámfölénye. A futásban lévő törökök észrevették, hogy a keresztények is futnak, visszafordultak, és csatlakoztak a többi, helyben maradt társaikhoz. A janicsárok, a lovasság és a tatárok megtámadták a zsákmányolókat és szétszórták őket. A tatárok nyilai és a hirtelen roham hatására megfutamodott a német-magyar-erdélyi sereg.

        A csata következményei   

   A Mohács utáni legnagyobb mezei ütközet elvesztése siralmas következményekkel járt. A vereség óriási volt, nagyobb mint amit az elesett és elhurcolt emberek tízezres számadatai ki tudnának fejezni. Rudolf király Magyarországa és Báthory Zsigmond Erdélye együttesen sem tudott győzelmet kiharcolni a hanyatló, de még mindig félelmetes Török Birodalom felett. A X keresztesi csatavesztéssel együtt elvesztek azok a remények is, amelyek az előző évek sikerei nyomán ébredtek. A háború elhúzódása az egyes hadműveletek többszöri ismétlődéséhez vezetett. A helyi csatározások során a majdnem teljesen felélt, elpusztított falvak sokasága, az elhurcolt rabszíjra vetett lakosok tízezrei, kirabolt ország lett a felszabadító háborúnak indult, éveken át tartó összecsapás eredménye.

   A csata 15 000 fős keresztény veszteségét (a török hozzávetőleg 20 000 embert veszített az ütközetben) tetőzte a vereség után Borsod megyére zúduló csapás, ami a vidék falvainak sorsát egy évszázadnyi időtartamra megpecsételte. A XVI. század végi török pusztítás olyan nagyarányú volt, hogy Borsod vármegye negyedik, akkor vattai (később ónodi) járását átmenetileg megszüntették. A járás helységeinek száma a XVI. század derekán még 45, 1596-ban már csak 31 volt. Csak két évtized múlva, 1616-ban az Aszalón megtartott megyei törvényszéki ülés hozott ez ügyben olyan határozatot, mely szerint az itt-ott már épülni kezdő falvakat addig is, míg a járást régi állapotába vissza nem állítják, Szirmay Mihály szolgabíró járásához csatolják, nehogy a közigazgatás teljes megszüntetéséből valami baj származzék.